Köszönöm a válaszaidat. Én döntöttem, az újraépítést és egy más jövőt választok.
Megragadott egy mondatod ismét, amit írtál:

“fontos, hogy “tisztába rakjuk”a saját múltunkat és a családunkét, amennyire az rajtunk keresztül lehetséges! …amennyire az lehetséges….ez fontos, mert azért nem vagyunk mindenhatóak…és mindenkinek, ahogy nekünk is megvan a saját szabad akaratunk és választási szabadságunk, …és akár dönthetünk úgy is, hogy szenvedünk.”

Az elmúlt 2 évben szinte csak ezzel a témával foglalkoztam, és már tavaly is ez fogalmazódott meg bennem, hogy bizony nem vagyunk mindenhatóak, mások szabad akaratát sem szabad figyelmen kívűl hagynom.

Kicsi gyerekkoromtól kezdve védelmeztem Anyámat, a testvéremet, a nagyszüleimet Apám fizikai bántalmazásától. Nem tudtam megvédeni őket viszont a lelki bántalmaktól, ahogy magamat sem. Apám halála után pár hónapra kiderült, hogy Anyám tüdőrákos. Akármilyen áldozatosan is ápoltam, nem tudtam megvédeni Őt az iszonyú fizikai szenvedéstől, amit a betegsége okozott, mint ahogy magamat sem a lelki szenvedéstől. Elvesztettem a saját önbecsülésemet azért, mert nem tudtam neki „érdemben” segíteni, hogy nem gyógyult meg, és annyit szenvedett. Kezdetben kicsit haragudtam is rá, hogy miért nem az életet választotta, miért nem örülhettünk szabadon az életnek Apám halála után együtt. Ez kb.12 éve történt. Nagyon bután gondolkodtam. Anyámnak joga volt megtagadni akár még az egészséges életet is magától, még akkor is, ha ez nekem nagy szenvedést okozott. És ha akkor láttam volna ezt, akkor nem okozott volna akkora szenvedést az elvesztése.

Ezután a lányom, akit mindenkinél jobban szerettem, és úgy gondoltam, mindent megkapott tőlem, amit lehetett, /bár 5 éves kora körül elváltam/ és gyerekkorában nagyon sok örömöm volt benne, számomra teljesen érthetetlen módon elfordult tőlem.
Akkora szeretetlenséget, nemtörődömséget tapasztaltam a részéről, amit már nem tudtam feldolgozni. Azon gondolkodtam, hogyan történhetett ez, amikor még a főiskoláról úgy jött haza, hogy dicsérték a tanárok az én anyai szeretetemet, a nevelésemet. Hogy nagyon jó munkát végeztem a nevelésével. Ezt mesélte nekem a lányom akkoriban, mikor főiskolára járt, és még rendben volt minden köztünk. Nyílsebesen haladt a karrierje, és attól kezdve a nemtörődömsége felém. Lebénultam. Én, aki egész életemben védelmeztem, szeretgettem, babusgattam embereket, teljesen kiszolgáltatva egyedül maradtam. Hosszú ideig. A Családsegítő szolgálatnak azért köszönet jár, mert ha nem is ingyen, de ők gondoskodtak rólam abban az időben, hogy legalább ennivalóm legyen.

Amikor egyedül feküdtem betegen itthon, járni már nem tudtam, viszont óriási fájdalmaim voltak, mindig az motoszkált a fejemben, hogy fogok én még táncolni. Nagyon sokszor gondoltam erre, mindig nagyon szerettem táncolni. És bár az orvosok nem sok esélyt láttak a gyógyulásomra, én tökéletesen biztos voltam benne, hogy a gerincműtétem sikerül, és fogok én még táncolni. Hál’Istennek ez a tervem tökéletesen „bejött”. Mindig nagyon szerettem a zenét, a táncot az éneket. Nagyon szépen javultam. Újra elkezdtem dolgozni.

Majd megint bedaráltam magam a családi áldozatszerepbe, amikor megszületett az első unokám. Persze, hogy vigyáztam rá, de egyre jobban kiderült, hogy a szüleivel egyáltalán nem voltunk egy hullámhosszon. 5 év kellett ahhoz, hogy azt tudjam mondani, elég, ez így senkinek nem jó.
Aztán elkezdtem kutatni a családtörténetet, azért, hogy okuljunk belőle, hogy a régi mintázat helyébe egy új, egy teljesen más léphessen. Ahogy írtad Nikol.

A családtörténetünk visszamenőleg nem rózsás kép genetikailag sem, a gyógyítói képességemet folyamatosan fejlesztem. Ennek is köszönhetem, hogy most élek.

Egy nagyon lényeges dolgot nem tudtam megadni a lányomnak, egy szerető Apát. Lehet, hogy ez minden vitánk forrása.
És most nagyon bízom benne, hogy létezik egy új, teljesen más mintázat, ami most megkezdődhet. Mindannyiunknak jogunk van a boldogsághoz. És én szeretnék élni ezzel a lehetőséggel.
Ha valakinek próbára tettem a türelmét a regényhosszúságúra nyúlt levelemmel, elnézését kérem. Lehet, hogy csak nekem volt fontos leírni. De talán van valaki, aki hasznosíthatja a történetet.
Mindenkinek mosolygós, szép napokat kívánok.
Szeretettel: Julika

Elfelejtettem az előző hozzászólásomnál beírni, hogy nekem meg még tavaly is könnybelábadt minden alkalommal a szemem, ha egy olyan filmet láttam, ahol egy apa szeretettel magához öleli a felnőtt lányát. Azt hiszem az én apa-éhségem sem csekély.

Mosolygós, szép napokat kívánok Neked, Mindenkinek.

Külön elismerésem Neked e két témáért, az apa és anya-sebekért, hiszen olyan ez, mintha darázsfészekbe nyúlna az ember. Igen nagy tudás kell ahhoz, hogy ne csípjék agyon. Máshol meg sem merném próbálni. De Benned nagyon bízom.
Szeretettel: Julika