Anya-Gyerek kötődés

A kötődés témakörének átfogó ismertetése, melynek főbb témái:

  1. A kötődés jelenségéről röviden
  2. A kötődéselmélet születése
  3. A kötődés mérése
  4. Kötődési mintázatok
  5. A kötődési minták folytonossága, stabilitása
  6. Gyermekgondozás a kötődéselmélet tükrében
  7. Kötődés és genetika

1. A kötődés jelenségéről röviden
A kötődés egy láthatatlan, rugalmas kötelék anya és gyermeke között. Bizonyos tekintetben hasonlít a bevésődés folyamatára, mellyel a kislibák kikelésük után egy életre eszükbe vésik anyjuk képét (imprinting). Mindkét folyamatnak – az imprintingnek és a kötődésnek is – hasonlók a céljai: az éretlen és tapasztalan utódot a biztonságot nyújtó anya közelében tartani. Míg a kislibák kikelésük után szaladnak, az embergyerek nem képes aktív helyváltoztatásra, ezért hiába is rögzítené édesanyja képét születése után, követni nem tudná őt. Ehelyett a kötődési viselkedés az, ami anyát és gyermekét nem engedi eltávolodni. A kötődés tulajdonképpen egy jól fejlett szabályozórendszer, melynek működése a gyermek mozgékonyságának növekedésével párhuzamosan válik hangsúlyossá. A 7-8 hónapos gyermeket két, egymásnak ellentmondó vágy vezérli: felfedezni a világot, megérinteni, megtapasztalni mindent, illetve ezzel szemben munkál benne a közelség keresése, a biztonság, az ismerősség – az anya – utáni vágy. A kötődési rendszer többek között e két vágy között próbál egyensúlyt teremteni: felfedezésre sarkallva a gyermeket, mikor az édesanya elérhető és jelenlétével biztonságot sugároz, illetve egyedüllét vagy veszélyhelyzet esetén a biztonságot jelentő anya keresése és a megnyugvás utáni vágy válik kifejezetté.

A kötődési rendszerben – optimális esetben – természetesen az édesanya is részt vesz, a gyermek távolodása, sírása esetén az anya közelít gyermekéhez, felveszi és megnyugtatja őt. A kötődés tehát egy komplex viselkedési rendszer melyben mind az anyának, mind a gyermeknek aktív, kezdeményező szerepe van, természetesen eleinte az édesanyát terheli a nagyobb felelősség, ő felel az egyensúly fennmaradásáért.

A kötődéselmélet egyik kulcsmotívuma szerint a biztonság élményének ezen korai megtapasztalása – illetve ennek elmaradása – mentén kiépül a gyermekben egy modell, mely későbbi kapcsolatainak is alapjául szolgál. A biztonságosan kötődő gyermekek később magabiztosabbak, társaságban jobban feltalálják magukat, együttérzőbbek társaikkal és közeli kapcsolataikat valódi érzelmi mélység jellemzi. Az elmélet erre vonatkozó állítását mára több tucat tudományos kutatás eredménye támasztja alá. Így válik érthetővé, hogy miért felbecsülhetetlen fontosságú az édesanya válaszkészsége, érzékenysége az első évek során, és mennyit tudnak ártani a különböző, sokszor ismeretlen eredetű gyermeknevelési dogmák.
2. A kötődéselmélet születése


A kötődéselmélet tudományosan elismert atyja John Bowlby, angol pszichiáter. A kötődés fontosságára – mint oly sokszor az életben – annak hiánya hívta fel a figyelmet. A második világháborút követően oly sokra emelkedett a család nélkül maradt gyermekek száma, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felkérte Bowlbyt, végezzen vizsgálatokat ezeknek az intézetben nevelkedő gyermekeknek a fejlődésére vonatkozóan. Természetesen előtte is sok hiteles beszámoló és elmélet látott napvilágot az anya-gyermek kapcsolat természetét illetően, egységes gondolati keretbe és a legtöbb kérdést megválaszoló modellbe azonban John Bowlby illesztette a korábban publikált és saját maga által megfigyelt jelenségeket. Az eredetileg pszichoanalitikus irányultságú Bowlbyra nagy hatással voltak Lorenz akkoriban közzétett eredményei a kislibák bevésődésével kapcsolatban, illetve a nagy emberszabású majmok megfigyeléseiről tett beszámolók is felkeltették érdeklődését.

Így evolúciós szempontból értékelve saját tapasztalatait és a korábbi tanulmányokat megfogalmazta elméletét, mely szerint az anya és gyermeke között kialakuló kötődés alapvető és önálló késztetés (tehát nem a táplálkozással kapcsolatos, mint azt korábban gondolták), mely elsősorban az utód túlélését szolgálja. Anyának és gyermekének közös evolúciós érdeke, hogy a gyermek egészségben felnőjön és ehhez meg kell teremteni a megfelelően biztonságos légkört. E nézőpontból teljesen érthető, sőt kívánatos a magára maradt gyermek keserves sírása, evolúciós örökségként vele születik a magánytól való félelem, a vadonban életben maradni ugyanis csak az édesanya közelében lehet. Bowlby szerint tehát velünk születik a késztetés a kötődésre és ennek megfelelő az újszülött viselkedési repertoárja is: sírás, nevetés, kapálózás… olyan viselkedések, melyek – optimális esetben – biztosítják a közelséget és elősegítik a kontaktust az anyával. Hangsúlyozta továbbá az anya válaszkészségének fontosságát, a csecsemő kontaktuskereső viselkedése csak a párbeszéd egyik oldala, csak megfelelő válasz esetén alakulhat ki a biztonságos kötődés. Bowlby feltételezte, hogy az ember esetében is létezik egy szenzitív periódus, melynek folyamán ki kell alakulnia a kötődésnek. Ez a kritikus időszak természetesen nem olyan rövid és pontosan meghatározható, mint a kislibák imprintingje esetén.

A kötődéselmélet születése óta (1969) sok finomításon esett át, az elméletnek megfelelően sokan kutatták, kutatják az anyai viselkedés döntő fontosságú elemeit, kiegészítő elméletek születtek, mérhetővé tették a Bowlby által megfogalmazott kötődési rendszer működését. Ma az elmélet – finomításaival és kiegészítéseivel együtt – tudományosan elfogadottnak tekinthető és ösztönzőleg hat a fejlődéslélektannal foglalkozó kutatók munkásságára.

3. A kötődés mérése
Ha John Bowlbyt a kötődéselmélet atyjának tekintjük, úgy bátran nevezhetjük Mary Ainsworth-t a kötődés teória anyjának. Igaz Ainsworth már „készen kapta” az elméletet, híressé vált kísérletsorozatával először tette mérhetővé – így tudományosan vizsgálhatóvá – a Bowlby által megfogalmazott kötődést. Ainsworth és munkatársai Ugandában és Amerikában figyeltek meg anya-gyermek párokat napközbeni tevékenységük során. A megfigyelések során világossá vált, hogy már a rövidebb ideig tartó szeparáció (anyától való távollét) is komoly stressz forrása, míg az anya visszatérése megnyugvást hoz a gyermek számára. Ezen tapasztalatok birtokában dolgozták ki 1978-ban az azóta is széles körben használt teszthelyzetet, az Idegen Helyzet Tesztet. Ez a meglehetősen rövid (kevesebb mint fél óra) és viszonylag egyszerű körülményeket kívánó kísérlet tulajdonképpen egy látogatás egy játékokkal felszerelt szobában, ahol előtte még nem járt a gyermek és most édesanyjával együtt érkeznek ide. A 3 perces epizódokra osztott teszthelyzet során az anya kétszer magára hagyja (kimegy a szobából) 12 hónapos gyermekét, majd visszatér hozzá. A kísérletben szerepel még egy gyermek számára ismeretlen személy, aki miután bejött a szobába, barátságosan közeledik a gyermekhez és a későbbiek folyamán a gyermek viselkedésének megfelelően aktív vagy passzív szerepet tölt be.
4. Kötődési mintázatok
Biztonságos kötődés
Ainsworthék feltételezték, hogy az Idegen Helyzet Teszt során a gyermekek anyjuk jelenlétében bátran indulnak el felfedezni a szobában található játékokat, míg az anya távozásakor a nyugtalanság jeleit mutatják és visszatérésükig nem is találnak vigaszt sem a játékokban, sem az idegen személy társaságában. A gyermekek nagyobb részénél így is történt, őket nevezték biztonságosan kötődő gyermekeknek, hiszen a kötődési rendszer ezekben az esetekben jól működik, a gyermek nem tolerálja a egyedüllétet idegen helyen és hangot ad kétségbeesésének. Itt hangsúlyozni szeretném, hogy annak a kisgyermeknek a reakciója, aki anyja – akár pár perces – távozása miatt sírni kezd teljesen egészséges, sőt kívánatos. Ennek a reakciónak örülni kell, az édesanya megnyugodhat afelől, hogy gyermeke úgy tekint rá, mint biztonságot sugárzó bázisra, kapcsolatuk a lehető legjobb úton halad. Egy másik fontos motívum ugyancsak felmerül itt: az idegen személy nem képes megnyugtatni a gyermeket. Ez szintén a biztonságos kötődés egyik fontos ismérve. Ha most végiggondoljuk a kötődéselméletet, annak evolúciós vonatkozásait, máris világossá válik mennyire „jól működik” gyermekünk egy ilyen helyzetben: az éppen járni tanuló 12 hónapos gyermek nem fogadhatja el egy idegen kar ölelését anyja helyett, hiszen nem tudhatja kié az a kar, hová viszi őt stb.
Elkerülő kötődés
Az Idegen Helyzet Teszt (IHT) során azonban Mary Ainsworth és kollégái nem csak ilyen viselkedésmintázattal jellemezhető, azaz biztonságosan kötődő gyermekeket találtak; a gyermekek egy része nem reagált édesanyja távozására, sem az idegen személy jelenétére, ugyanígy nem vettek tudomást anyjuk visszatéréséről. Ezeket a gyermekeket elkerülő kötődés jellemzi. A gyerekek nyilvánvalóan elkerülő viselkedése alapján nevezték el ezt a kötődési mintázatot. Ezt a viselkedést látva azt hihetnénk, hogy a kötődési rendszer egyáltalán nem működik, alapvetően hiányzik az a kötelék, mely az anyához fűzné gyermekét. Természetesen nem így van, a kötődés működik, csak egészen elképesztő módon az elkerülő kötődéssel jellemezhető gyermekek 12 hónapos korukra megtanulták nem kimutatni érzelmeiket! Ezek a gyermekek ugyanolyan stresszt élnek át anyjuk távozásakor, mint síró társaik, csak nem kommunikálják érzelmeiket. Erre az évekkel később végzett, élettani paramétereket is vizsgáló kutatások adták meg a választ, az eredeti Ainsworth-féle vizsgálatban még csak annyit láttak, hogy a gyermek nem reagál. Hogy eldöntsék mi zajlik a gyermekben, egy nagyon megbízható stressz-mutató, a kortizol nyálkoncentrációját mérték ugyanilyen Idegen Helyzet Tesztek során. Itt derült ki, hogy az elkerülő gyermekekben is működik a kötődési rendszer, ők is alapvetően stresszként élik meg a szeparációt, csak viselkedésükben ez nem nyilvánul meg. Az eredeti, 1978-as Idegen Helyzet Teszt eredményei óta kutatások százai keresik a választ az elkerülő kötődési viselkedésre, nagyon sommásan úgy fogalmazhatnánk, hogy a nem megfelelő anyai válaszkészség az, ami arra készteti a gyermeket, hogy elkendőzze érzelmeit. Röviden a gyermek stratériája: ha nem reagálnak, nem érdemes kommunikálni. Ezek az anyák sokszor nyíltan elutasítóak, nem szeretik a testi kontaktust. Összefüggést találtak a gyermek születéskori temperamentuma és a későbbi elkerülő kötődés között is, nyilvánvalóan egy nehéz temperamentumú gyermekkel nehezebb jól bánni is.

Ambivalens kötődés
Ainsworth és kollégái egy harmadik kötődési stílust is találtak 1978-as klasszikussá vált kísérletük során; ezt ambivalens kötődésnek nevezték. Ezek a gyermekek már a teszthelyzet elején, még az anya jelenlétében nyugtalanok voltak, nem merültek el a felfedezésben. Édesanyjuk távozása teljesen kiborította őket és ami a legfontosabb: az anya visszatérése alig-alig tudta megnyugtatni őket, egyszerre kapaszkodtak az édesanyába, illetve tolták el maguktól. Nyilvánvalóak ezekben az esetekben is valamilyen sérülését látjuk a kötődési rendszernek, mely már az első pillanatokban kiderül: a gyermek nem tekinti anyját biztonságos háttérnek; hiába van jelen a szobában, a gyermek nem indul felfedezni a világot. Továbbá kiderül, hogy az anya valóban képtelen gyermeke megnyugtatására; hiába tér vissza hozzá, a gyermek hosszasan sír tovább. Ezeket az anyukákat a hétköznapokban többnyire kiszámíthatatlan viselkedés jellemzi, nem a gyermek jelzéseinek, mint inkább önmaguk belső állapotának függvényében reagálnak, így alakul ki az ambivalens kötődés. Az eddig ismertetett három kötődési mintázat (biztonságos, elkerülő, ambivalens) a sok eltérés mellett valamiben azonban mégis hasonlít: mindegyik mögött egy határozott struktúra áll, a gyermekek külön stratégiákat dolgoztak ki a stresszhelyzetek kezelésére. A biztonságosan kötődő a számára veszélyes helyzetben édesanyját hívja (későbbi élete során sok előnye származik még ebből), az elkerülő nem vesz tudomást anyja távozásáról, az ambivalens pedig felfokozott érzelmi reakciót mutat, melyet nehéz lecsillapítani.

Dezorganizált kötődés
Majdnem tíz évvel az Ainsworth által kidolgozott Idegen Helyzet Teszt bevezetése után Judith Solomon és Mary Main egy új kötődési mintázatot fedeztek fel, olyan viselkedést tapasztaltak az IHT-k során, melyek nem illettek egyik kategóriába sem. Ezt a csoportosíthatatlan viselkedést dezorganizált kötődés névvel látták el, azt ezt mutató gyermekek tünetei a legsúlyosabbak: sokszor menekülnek az anya elől vagy teljesen váratlan helyzetekben lemerevednek, fejüket a falba döngetik stb. Feltételezik, hogy ezeknek a gyermekeknek az anya egyszerre a félelem és a megnyugvás forrása és ez az ellentmondás vezet a kötődési rendszer széteséséhez. Ebben különbözik ez utóbbi kötődési mintázat az előzőektől; itt a gyermeknek nincs stratégiája, saját maga által kifejlesztett módszere az anya távozása okozta stresszhelyzet esetén, viselkedése szabálytalan, rendszertelen. A dezorganizáltan kötődő gyermekek történetében gyakori a súlyos érzelmi hanyagolás és a szülői bántalmazás.
Miért jó biztonságosan kötődni?


A biztonságos kötődés első látásra paradox jelenségnek tűnhet, ha a kötődés fogalmát a ragaszkodással azonosítjuk; a biztonságosan kötődő gyermek el mer távolodni anyjától és amíg anyja látótávolságon belül van, nyugodtan fedezi fel a világot. Bízik édesanyjában, hogy veszélyhelyzet esetén segítségére siet, így bátran nekivág az ismeretlennek. Ezek szerint nem az a „jó gyerek”, aki nem mozdul el édesanyja mellől, ugyanígy nem számít „jó viselkedésnek” a 12 hónapos gyermek részéről, hogy csendben várja vissza édesanyját, aki elhagyta a szobát.
A biztonságosan kötődő gyermek az évek során egyre inkább önmagába építi az édesanya által nyújtott biztonságot, így válik majd kezdeményező óvodássá, magabiztos és kihívásoktól nem félő felnőtté. Ehhez mindössze annyit kell tennünk, hogy komolyan vesszük gyermekünk nekünk szánt jelzéseit és minden esetben reagálunk rá. Egy kisgyermeket magára hagyni szomorúságában, bánatában, félelmében, fájdalmában nagyon súlyos következményekkel járhat, akkor is, ha másnap ezt még nem látjuk. Tudnunk kell még, hogy gyermekünk másképp éli meg a világot mint mi, számára sok – nekünk ismerős – dolog félelmetes lehet (ld még: kötődés és mentalizáció). Ezekben a helyzetekben kinevetni, nem komolyan venni gyermekünk félelmét szintén súlyos hiba. Nem mi döntjük el, hogy gyermekünk mit hogyan él meg, a lehetőség azonban mindig ott van: felvenni és megnyugtatni a síró vagy már szavakkal segítséget kérő gyermeket. Ezt soha nem késő elkezdeni, akkor sem, ha eddig más elv szerint éltünk; sokszor van remény a gyógyulásra.
5. A kötődési minták folytonossága, stabilitása
Kötődés egy életen át
A kötődéselmélet egyik meghatározó fogalma a belső munkamodell: ez az a modell, melyet a gyermek korai tapasztalatainak mentén már első életévében kiépít. Arról van szó, hogy a 12 hónapos gyermek már nem naivan tekint a világ eseményeire, érzelmi életének már történelme van és ennek megfelelően látja környezetét, éli meg új kapcsolatait. Az Idegen Helyzet Teszt természetesen csak egy bizonyos életkorban alkalmas a kötődés mérésére (12-18 hónapos korban szokták a tesztet végezni), így a kutatók külön módszereket fejlesztettek ki az idősebb gyermekek és a felnőttek kötődésének mérésére. Így meg lehet vizsgálni, mennyire stabil a kötődési mintázat, megtudhatjuk, hogy egy ma egyéves gyermek hogyan kötődik 20 éves korában. A felnőttkori kötődési stílus leginkább a közeli kapcsolatok minőségében mutatkozik meg, hiszen a kisgyermekkorban kiépült belső munkamodell egy szoros, intim kapcsolatban átélt élmények alapján íródik. Így akinek a legkorábbi kapcsolat nem tudta a biztonság érzetét nyújtani, maga a közeli kapcsolat élménye sem lesz feltétlenül pozitív, felnőttként ezért kerülheti a valódi érzelmekkel átitatott kapcsolatokat. Követéses vizsgálatokból tudjuk (akad, amelyik 20 éven át követte alanyait), hogy a belső munkamodell valóban él és „dolgozik”, az egy éves korban mért kötődési mintázat előrejelzi a felnőttkori kapcsolatok minőségét, sok esetben mennyiségét. Bowlby azonban hangsúlyozta ennek a modellnek a nyitottságát. Ez szintén kulcsfontosságú momentum, hiszen ezen a ponton van remény a gyógyulásra, a bizonytalanul kötődő gyermekekből is lehetnek – bizonyos körülmények között – mély, tartalmas kapcsolat átélésre képes, biztonságosan kötődő felnőttek. A belső munkamodell átírása azonban nem egy pár napos folyamat eredménye, tulajdonképpen pótolni kell a gyermekkorban kiesett biztonságot nyújtó hátteret. Erre leginkább képzett pszichoterapeuták alkalmasak, ritkán egy új párkapcsolat is felülírhatja a korábbi rossz élményeket, ez azonban mindenképpen megterhelő a „gyógyító” félre nézne, hiszen a helyzetből adódóan a kapcsolat nem szimmetrikus.

A kötődési minták stabilitását illetően elmondhatjuk, hogy a csecsemőként kialakított modell nagy valószínűséggel egész életünkön át jelen lesz és úgy alakítja kapcsolatainkat, hogy legtöbbször tudomást sem szerzünk erről a formáló erőről. Ha azonban aktívan változtatni szeretnénk nem kielégítő magánéletünkön, a lehetőség nyitva áll, ehhez azonban újra kell tanulnunk az emberi kapcsolatokat.
Generációk és kötődés
A korai kötődés fontosságát talán semmi nem mutatja jobban, mint azok az eredmények, melyek a kötődési minták „örökléséről” számolnak be. Ezek szerint a legkorábbi élmények nem pusztán saját életünket formálják döntően, hanem gyermekeinkét is. Sokat elárul a kötődés generációs átvitelének mechanizmusáról, hogy a szülők kötődési mintázata előre jelzi gyermekük kötődésének mintázatát már akkor, mikor a gyermek még meg sem született.A szülő ezek szerint nem tudja azt nyújtani, amit maga sem tapasztalt meg. Érdemes kiemelni azonban, hogy ezek az eredmények statisztikai módszerekkel számított valószínűségeket mutatnak, tehát ebben az értelemben nem érvényesek minden anyára és gyermekére, sőt a legnagyobb kérdés talán az, hogy hol és miért törik meg az ördögi kör, melyik anya képes saját bizonytalan kötődése ellenére biztonságosan kötődő gyermeket nevelni, illetve hol fordul át ellenkezőjébe a folyamat.

Fónagy Péter klinikai pszichológus szerint a gyermekkori kötődés alakulása során kulcsfontosságú szerepe van az anya azon képességének, mellyel gyermeke mentális állapotait, gondolatait, érzéseit próbálja megérteni, vagyis mentalizáló képességének. Tudatelmélet névvel is szokták említeni ezt a „elmeolvasási” képességet, mely több kutató szerint alapjaiban felelős ember voltunkért, ez az összetett képesség az, mely leginkább megkülönböztet minket az állatoktól (emberszabású majmoknál szintén leírták ezt a képességet). A mentalizáló képesség fontosságát úgy érthetjük meg a legjobban, ha felidézzük azt az anyai viselkedést, mely biztonságos kötődést nyújt a gyermeknek; a válaszkészség, helyes reakció gyermekünk nekünk kommunikált jelzéseire.

Ez önmagában nagyon egyszerűen hangzik, de ahhoz, hogy végre is hajtsuk ezt az egyszerűnek hitt válaszadást, tudnunk kell mi a jó válasz, a helyes reakció, ehhez pedig valamilyen mértékben gyermekünk fejével kell gondolkodnunk. A mentalizáció képessége csak nagyon kevéssé korrelál az IQ-val, illetve az iskolázottsággal, tehát ezt a képességünket nem az iskolapadban szerezzük. Az eredmények szerint ez a képesség valóban kiemelt szerepet kap a kötődés alakulása során; a mentalizációt mérő teszten magas pontszámot elért édesanyákhoz biztonságosan kötődő gyermekek tartoztak, míg az alacsony pontszámú anyák gyermekei bizonytalanul kötődtek. Ezek szerint az a képesség, mellyel bele tudjuk élni magunkat gyermekünk helyzetébe, ezáltal valóban őt látjuk, elősegíti egészséges fejlődését és megalapozza a következő generáció biztonságos kötődését is.
6. Gyermekgondozás a kötődéselmélet tükrében

A gyakorló vagy leendő édesanyát sokszor leginkább a közvetlen gyermekgondozási tanácsok érdeklik, olyan hasznos tudnivalók, melyek segítségére vannak a gyermek ellátásában a mindennapok során. Ezekből az ajánlott praktikákból nincs is kevés, gyakorlatilag minden könyvesboltban roskadoznak a polcok a kismamáknak szóló könyvek alatt. A sok valóban építő javaslat mellett azonban talán még több az olyan – minden elméleti alapot nélkülöző – gyermekgondozási kalauz, mely többet árt, mint használ.

A kötődéselmélet ismerete azt gondolom nagy segítséget nyújthat eligazodni ebben a zűrzavarban, hiszen egy jól követhető gondolatmenetre fűzi fel az összes, babákkal kapcsolatos kérdést, miközben arra is választ kapunk, hogy miért így cselekedjünk; mert gyermekünknek így adjuk a legnagyobb esély az egészséges, teljes felnőttkorra. Ez a válasz túlmutat a legtöbb tanács rövidlátó, vagy éppen tartalom nélküli hátterén, melyek csak arra hivatottak, hogy ott és akkor elcsendesítsék a gyermeket.

A kötődéselmélet legfontosabb motívuma az anya érzékenysége és válaszkészsége minden helyzetben. Ez a tanács könnyen átfordítható a gyakorlatba:

figyeljünk oda gyermekünkre, tegyünk valódi erőfeszítést annak érdekében, hogy kitaláljuk mi okozza bánatát, örömét és megfelelően reagáljunk ezekre. Ennél készebben kapható recept nincs! Nincs két egyforma gyermek! Tehát az a tanács, amely azt mondja, hogy hány óránként és mennyit egyen és aludjon a baba, éppen magát a gyermeket téveszti szem elől! Ismerjük meg gyermekünket, étvágyát, alvásigényét, igényét a közelségre, a társaságra és ennek megfelelően cselekedjünk. Ez a megismerés sokszor nem könnyű és valóban sokkal egyszerűbbnek tűnik és kevesebb energiát is igényel egy előre meghatározott menetrend, mely szerint berendezzük a baba életét, sőt így miénk lehet a kompetencia hamis illúziója is: tudom mikor éhes vagy álmos a gyerek, hiszen a szomszédasszony, védőnő, doktornő stb. megmondta. Így a bizonytalanság helyett kapaszkodhatunk egy mesterséges rendszerbe, mely ugyan átmenetileg megkönnyítheti életünket, hosszú távon azonban biztosan új, komolyabb nehézségek elébe nézünk. A gyermek édesanyján keresztül tanulja meg önmagát is; egy éhes csecsemőre azt mondani, hogy fáj a hasa és rázogatni szoptatás helyett komoly deficitet jelenthet a gyermeknek saját érzéseinek, érzelmeinek feltérképezése során. Bátorság, elhatározás és kitartás kell ugyan hozzá, de sokkal jobban megéri saját magunkra és arra a képességünkre hagyatkozni, mellyel megismerhetjük a baba valódi igényeit. A „jutalom” felbecsülhetetlen: olyan kapcsolat anya és gyermeke közt, mely a valóságos igények kielégítésén és egymás megismerésén alapszik. Ennek érdekében bátran hagyatkozzunk önmagunkra: szoptassuk annyiszor a babát, ahányszor kéri, ha úgy látjuk helyesnek aludjunk vele egy ágyban addig, ameddig a baba – aki már eközben kisgyermek lett – önmaga nem mond le az általunk nyújtotta közelségről.

De mi van abban az esetben, ha az édesanyának nem megy az önmagára hallgatás, hiába kutatja magában a babával való kapcsolat felvételének lehetőségeit, nem találja a módját? Vagy megtalálja ugyan, de úgy érzi, mégsem tudja a megfelelő bánásmódot nyújtani gyermekének. Nem mindenkinek adatik meg a boldog, kiegyensúlyozott babavárás, nem mindenki tud felkészülni erre a szép és nagy feladatra. Mégis azt gondolom, hogy soha nem késő megoldást keresni ha úgy érezzük, hogy kapcsolatunk gyermekünkkel nem úgy alakult ahogy terveztük. Inkább lássuk be eddigi tévedéseinket, rossz döntéseinket, mint pusztán dacból tartsunk ki mellettük, tovább mélyítve ezzel a gyermek és köztünk lévő szakadékot. Próbáljuk önmagunkat megérteni, miért alakultak így a dolgok, esetleg szakember segítségét kérni a tervezett változtatáshoz.

A kötődés „öröklődik”, így ha úgy érezzük, hogy nem a legszerencsésebb helyzetből indulunk, próbáljuk legalább gyermekünket megóvni és ennek érdekében kezdjük el önmagunkat gyógyítani. Ennek a folyamatnak a tudatosítása már félsiker, annak belátása, hogy anyaként eddig saját rossz élményeink vezéreltek az első lépés a változás felé. Ettől a ponttól rajtunk múlik, milyen anyák leszünk: folytatjuk-e a nemzedékeken átívelő bizonytalanságot, vagy megpróbálunk egy új, biztonságos alapot teremteni gyermekünknek. Mindegyikre van példa.
Bár a gyermek javát kétségtelenül az szolgálja leginkább, ha már fogantatása pillanatában várták kiegyensúlyozott érzelmi életű szülei, sosem késő elkezdeni a valódi odafigyelést, gyermekünk megismerését.
7. Kötődés és genetika


A kötődési viselkedéssel kapcsolatban is felmerül a kérdés: a tapasztalható különbségeket vajon mennyiben határozza meg a környezet, illetve mennyire alakítják génjeink?

A dezorganizált kötődés kapcsán először egy magyar kutatócsoport publikálta eredményeit: az egyik dopamin receptor típus (D4) hosszúság-polimorfizmusa és pontmutációja összefüggésben lehet a dezorganizált kötődés kialakulásával. Ez röviden annyit jelent, hogy az említett receptor hosszúsága nem egyforma minden emberben, hanem – mint sok egyéb látható tulajdonság – különböző. Egy bizonyos hosszúság esetén – a cikk szerint – nagyobb valószínűséggel alakul ki a dezorganizált kötődés, illetve szerepet játszik még ugyanezen gén promoter szakaszának pontmutációja is. A 2000-ben közölt eredeti cikk óta számos közlemény jelent meg, melyekből kiderül; a kép árnyaltabb az egyszerű összefüggésnél. Egy holland kutatócsoport ugyanis ugyanezt a kérdést felvetve és vizsgálva nem kapott összefüggést a genetikai komponensek és a kötődés minősége között, további kutatások pedig arról számoltak be, hogy a genetikai rizikófaktor abban az esetben kap csak szerepet, amennyiben az édesanya feldolgozatlan traumát hordoz, mely természetesen jelen van a babával való kommunikáció során is. Ezen eredményeknek megfelelően a magyar kutatócsoport is finomított a kérdésfeltevésen; a genetikai hátteret az anya – egyéb vizsgálatokban bizonyítottan dezorganizált kötődésre hajlamosító – viselkedésével párhuzamosan vizsgálták. Eredményeik megerősítik, hogy a genetikai komponens jelenléte az anya viselkedésével együtt értelmezhető, a gének és a környezet interakciója együtt alakítják a kötődés minőségét.
Bővebben és részletesebben a genetikáról:

  • Lakatos, K., Toth, I., Nemoda, Z., Ney, K., Sasvari-Szekely, M., & Gervai, J. (2000). Dopamine D4 receptor (DRD4) gene polymorphism is associated with attachment disorganization in infants. Molecular Psychiatry, 5, 633 – 637.
  • Lakatos, K., Nemoda, Z., Toth, I., Ronai, Z., Ney, K., Sasvari-Szekely, M., et al. (2002). Further evidence for the role of the dopamine D4 receptor (DRD4) gene in attachment disorganization: Interaction of the exon III 48-bp repeat and the 7521 C/T promoter polymorphisms. Molecular Psychiatry, 7, 27 – 31.
  • Gervai, J., Novak, A., Lakatos, K., Toth, I, Danis, I., Ronai, Zs., Nemoda, Zs.,Sasvari-Szekely M., Bureau, J.F., Bronfman, E., Lyons-Ruth, K. Infant genotype may moderate sensitivity to maternal affective communications: Attachment disorganization, quality of care, and the DRD4 polymorphism (2007) SOCIAL NEUROSCIENCE, 2007, 2 (3), 1_13
  • Ebstein, R.P. (2006) The molecular genetic architecture of human personality: beyond self-report questionnaires. Molecular Psychiatry,11, 427–445
  • Madigan, S., Bakermans-Kranenburg, M. J., Van IJzendoorn, M. H., Moran, G., Pederson, D. R., & Benoit, D. (2006). Unresolved states of mind, anomalous parental behavior, and disorganized attachment: A review and meta-analysis of a transmission gap. Attachment and Human Development, 8, 89 – 111.
  • Main, M., Solomon, J. (1990). Procedures for identifying infants as disorganized/disoriented during the Ainsworth Strange Situation. In M. T. Greenberg, D. Cicchetti, & E. M. Cummings (Eds.), Attachment in the preschool years: Theory, research, and intervention (pp. 121 – 160). Chicago: University of Chicago Press.
  • Van IJzendoorn, M. H., Schuengel, C., & Bakermans-Kranenburg, M. (1999). Disorganized attachment in early childhood: Meta-analysis of precursors, concomitants, and sequelae. Development and Psychopathology, 11, 225 – 250.
  • Bakermans-Kranenburg, M. J., & Van IJzendoorn, M. H. (2004). No association of the dopamine D4 receptor (DRD4) and -521 C/T promoter polymorphisms with infant attachment disorganization. Attachment and Human Development, 6, 211 – 218.
  • Caspi, A., Sugden, K., Moffitt, T.E., Taylor, A., Craig, I.W., Harrington, H., Joseph McClay, J., Mill, J., Martin, J., Braithwaite, A., Poulton, R. (2003). Influence of life stress on depression: moderation by a polymorphism in the 5-HTT gene. Science, 301,386–389.
  • Van IJzendoorn, M. H., Bakermans-Kranenburg, M. (2006). DRD4 7-repeat polymorphism moderates the association between maternal unresolved loss or trauma and infant disorganization. Attachment & Human Development, 8, 291 – 307

Forrás: www.kotodes.hu

Tags:

About Pozsgai Nikoletta

Pozsgai Nikoletta Katalin, a SzInT módszerének kidolgozójaként és trénereként, a kiegyensúlyozott és harmonikus élet megélését segítem. A SzInT a családállítás, a pszichodráma és a rekonstrukciós kineziológia mesterhármasára épülő módszeregyüttes, melynek célja a személyiség és a lélek szintű egységünkbe való visszaérkezés segítése csoportos tréningek és egyéni terápiák során.