Az egyes tudatszinthez kapcsolódó első életszakasz az EGYSÉG kora

Ebben az anya és magzat egyek, nincs különbségtétel, bár van külön test, de az még nem képes önmagát fenntartani, helyette mindent a mama csinál. Totális a függés , nincs éntudat vagy mi tudat. Egység tudat van, de az sem tudatos formában. ezért válik oly fontossá minden, amit a várandós nő megél, mert mindazt éli meg vele együtt a babája is.

Az élet második szakasza: a gyermekkor

A születéssel belépünk a saját életünkbe. Kiváltunk az anyával való egységből testi szinten, de még függésben vagyunk tőle. Az összeolvadás már megszűnt, de a kötődés egészséges esetben erőteljes. Ami korábban körülvett bennünket, amibe beleolvadtunk, az mostanra már egy másik világ, amitől el vagyunk választva. Megéljük az elkülönültség fájdalmát és a magárahagyottság félelmét.

Az anya még mindig a világot jelenti, de a gyermek már nem az ő része. Az egység helyébe a kötődés lép. Már ketten vannak és a kettéváltságból adódóan viszonyulás alakul ki közöttük.

Gyermekként felfedezzük az anyát, majd rájövünk ő egy különálló személy. Aztán rájövünk arra is, hogy mi is azok vagyunk.

A kettéváltságból adódóan és a figyelem mértékétől függően fel kell hívnunk magunkra az anya/gondozó figyelmét, a kontatktus jelenti a biztonságot annak hiánya a bizonytalanságot. Az anyától való elválás életveszélyes fenyegetettség érzését is okozhatja.

Az anya jelenléte a biztonságot nyújtó közeg, amiben feloldódhatunk és amiben felfedezhetjük a világot. Minél bizonytalanabb az anyával való kapcsolat / kötődés, annál  kevésbé biztonságos  a világ és annál nagyobb feszültséget és szorongást jelent a világgal való kapcsolatba lépés.

A korai kötődési mintáink és megéléseink aztán generalizálódnak és mintaként meghatározzák az élet többi szakaszában ránk jellemző biztonságérzetet, a világról alkotott érzéseinket, bátorságunkat és felfedező kedvünket.

A kötődési mintáink szerint az alábbi fő mintákat figyelték meg:

• biztonságos kötődés
• elkerülő kötődés
• ambivalens
• dezorganizált kötődés

Bővebben a kötődésről>>>

Öröklődik-e a kötődési mintázat?

A szülők kötődési mintázata előre jelzi gyermekük kötődésének mintázatát már akkor, mikor a gyermek még meg sem született. A szülő ezek szerint nem tudja azt nyújtani, amit maga sem tapasztalt meg. Ugyanakkor a genetikai komponens jelenléte az anya viselkedésével együtt értelmezhető, a gének és a környezet interakciója együtt alakítják a kötődés minőségét. Generációs mintázatok oldásával a családon belül öröklődő kötődésmintázatok is oldhatók, alakíthatók.

Ide nyúlik vissza a legtöbb későbbi életévek során megjelenő nyomasztó minta, viselkedészavar, lelki probléma, pszichoszomatikus betegség.

A terápiás munkában ezért kiemelten fontos különösen az anyához, de általában a kötődéshez és az elváláshoz való viszonyulásunk. Vannak túlságosan kötődő és szinte kötődés képtelen emberek, s vannak ragaszkodók és könnyen elválók.

Az elválás ősélménye a születés. A születési mintázat ezét alapvetően határozza meg a későbbi elválási mintázatainkat. Kötődésre pedig azért van szükségünk, hogy kibírjuk és túléljük mindazt, ami az elválás után következik.

A kötődés kialakulását megelőzi az elválás. Elválás nélkül egység van, kötődés pedig csak két fél között valósulhat meg.  Két olyan fél között, akik már elváltak korábbi egységállapotaikat jelentő múltbéli meghatározó kapcsolataiktól.

A kötődés az egység helyét veszi át, bizonyos értelemben azt igyekszik pótolni. Ugyanakkor a leválás/elválás szolgálatában áll, amikor megpróbálja elviselhetővé tenni azt. Ezért a kötődés az elválás után következik, s az elválás ilyen szempontból fontosabb. Kötődés nélkül képesek vagyunk  létezni, az anyától való fizikai elválás (megszületés) nélkül azonban nem. De az is megfigyelhető, hogy a kötődésre szükség van, ahhoz, hogy jól le tudjunk válni. A kötődés megadja a biztonságérzetet és a védettség érzetét, melyre szükségünk van a világ felfedezéséhez és az önálló élethez.  A kötődés valójában a saját életbe vezető utat segíti elő.

A valódi szabadság kötődés nélkül szinte elérhetetlen. Csak a jól kialakult kötődés biztonsága tesz képessé ara, hogy a világot (s ezzel a szabadságot) játékosan felderítsük, mi közben folyamatosan le is válunk, el is távolodunk. Bizonytalan kötődés esetén az elválás mégoly fenyegető élmény, ezért kötődés helyett szimbiotikus ragaszkodássá válik.

Lelkileg a gyermekkor tipikus és meghatározó sajátossága a családdal való összekapcsolódás, és az ettől való függés. Ez az odatartozás és támogatás az egészséges fejlődés lényeges feltétele, amely a gyermeknek mindaddig külső és belső biztonságot nyújt, amíg nem képes a saját lábára állni.

Témák:

• összeolvadás helyett megfelelő kötődés
• egység kontra elkülönülés
• egység kontra egyedüllét
• térközszabályozás és biztonságérzet
• kiszolgáltság édenkertje  kontra totális függés állapota

A kettes tudatszintre jellemző:

• csoportra utaltság, biztonság és védelem keresés, odatartozás és kötődés keresés
• a törzsi kultúrákban volt jellemző, melyben a tagok nem önálló személyként, hanem a csoport tagjaiként határozták meg önmagukat. A csoporttól való leválás a halállal volt egyenlő.
• a tradicionális tudatra ma is jellemző
• a csoport nélkül az egyén ugyanúgy semmi, ahogy a csoport (az archaikus korban sem képes létezni az eredethez (istenek, mítoszok, vallás) való kötődés nélkül.
• a háború mint a konfliktus kezelés eszköze

A kettes tudatszint fő témája az odatartozás avagy az egyén és a csoport viszonya egymáshoz

Az öntudat a kettes tudatszint végéig a csoport tagjaként, vagy a csoporthoz tartozóként  érzékeli és jeleníti meg magát. (Vö: referencia csoport, kortárs csoport a tiniknél) Különbséget tudunk tenni önmagunk és a csoport többi tagja között, de ez még nem jelenti az én elkülönülését. Az én tudat itt még a csoport függvénye marad.

A csoport lehet a család, a nemzet, a nép, egy vallás, focicsapat, céges csapatszellem, politikai pártba tarotzás.

A csoportba tartozás mi-tudat, ami a biztonságot adja leli és sokáig fizikális értelemben egyaránt. Közben azonban a mi-tudat a személyes autonómia és az én-tudat fölé kerekedik. A kettes tudatszint prioritásait a mi irányítja, az egyéni gondolatok a csoporthoz kötődnek, de legalábbis ennek hatása alatt működnek.  A cselekedetek a hagyományokon alapulnak: ők is így csinálták, ez mindig is így volt, így szokás, ezt így kell; ez a kötelességem, (kötelesség, erkölcs, becsület) ,ebből nem vonhatom ki magam, ennek így kell lennie (felelősségvállalás).

A lelkiismereti kérdések ide tartoznak, hiszen az nem egyéni választás, hanem a csoporthoz és elsősorban a származási családhoz való belső kötődés kérdése. A mindenkori családi értékek a jó vagy a rossz lelkiismeret révén érvényesülnek.

Ez okkozza a felnőttben a lelkiismereti konfliktust, amikor a szülőkéhez képest más életutat kíván választani. Belül szembekerül a családi értékekkel, mely csak akkor oldódhat fel, ha hálával és egyetértéssel tekintünk szüleinkre és a gyermekkorunkra.

A kettes tudatszintben az egyén másokat elsősorban egy adott csoporthoz tartozóként érzékel és csak másodsorban egyénként. A csoporttudat másokra nem emberként, és főképp nem egyenrangúként tekint. Pl. fehér ember kontra fekete ember, akit alacsonyabbrendűnek tart és rabszolgává teszi miközben mindvégig tiszta lelkiismerettel él. Vagy a nácik és a zsidók esete, melyben nem az emberi mivolt, hanem a hovatartozás vált döntővé. Amint sikerül az egyént a csoporttal összemosni, a gyilkolással kapcsolatos belső tilalom is érvénytelenné válik!

Ez nem működhet tovább, ha az emberre mint egyén tekintünk, mert akkor egyenrangúvá emeljük, s csoporthoz tartozása csak másodrendű kérdéssé válik.

Csoporttudat és egoizmus

Mivel az én még valódi  formájában nem fejlődött ki, a e (másvalaki énje) sem fogalmazódott meg egyértelműen, ezért az egoizmus erősebbé, durvábbá, akár tekintet nélkülivé válik. Hasonlóképpen a gyermekhez, akinek világa önmaga körül forog, és elvárja, hogy a többiek gondoskodjanak arról, hogy neki jó legyen. A gyermek részére a felelősséget a szülők viselik, és a korlátok nem belső, hanem külső korlátok. A kettes tudatszinten a felnőtt esetében  a mindenkori csoport viseli a felelősséget.

A másik én és ezáltal a Te csak akkor válik láthatóvá és elismerhetővé, ha az én és egy másik én önmagában, egyenrangúként áll szemben egymással.

***

Forrásként felhasznált irodalom: Wildried Nelles, Az életben nincs visszaút